2014. szeptember 13., szombat

Szombat

Reggel még gyorsan körülnézek az asztalomon: mit kell sürgősen aláírni, vagy -íratni, egyeztetni, továbbítani.

Aztán pakolom a táskámat, minden eshetőségre felkészülve, és persze mindenből egy kicsit többet bekészítve a szükségesnél, elvégre sokadmagammal leszek ma...

Aztán a gyerekeim: útiruha, pótruha, könyvek, rajzeszközök, elemózsia az útra...

Közben a gondozottaim is ébrednek, öltöznek, izgatottan készülődnek.  Reggeli alatt még gyorsan megbeszéljük, ki kivel, hogyan legyen ma.

Még befut néhány telefon, köhögéscsillapítót kérnek az egyik szomszédból, a másikban meg dührohamos az egyik gondozott. Őt mára nem tudom bevállalni, de holnapra meghívom ebédre, hátha a más társaság helyrerázza billent állapotát. Ebben a házban - egyelőre még - én vagyok az úr, nem a "hangok".

Aztán vissza a sajátjaimhoz, szedelőzködnek már, s a házat is gyorsan rendbe tesszük. Pakolás, pakolás: öltözék napos időre, esős időre, pót ez, pót az, pót amaz, gyógyszerek, pénz, dokumentáció... Lassan minden összekészül. A társaságot útnak indítom a busz felé, én pedig még egyszer végigszaladok a házon: égve felejtett villanyokat lekapcsolni, nyitva maradt ablakokat becsukni, feleslegesen bedugva maradt csatlakozókat áramtalanítani, csöpögő csapokat elzárni, tűzhelyen maradt dolgokat elrámolni...

Aztán szaladok a csapat után.

Szállunk be a buszba, a kerekesszékest lift emeli, a többiek felügyeskedik magukat a lépcsőn. Kabátokat levenni, öveket becsatolni, gyors létszámellenőrzés, még egy utolsó egyeztetés a sofőrrel az útirányt illetően, végül lehuppanok én is a székemre.

Ahogy a gondozottaim izgatott, várakozásteljes arcát látom, elönt megint az ilyenkor szokásos hálás, elégedett boldogságérzés: ez az én életem, ezek az én embereim, és én ezt az egészet így, ahogy van, végtelenül és mérhetetlenül szeretem...

2014. szeptember 7., vasárnap

Varázsfuvola

Én ugyan nem vagyok opera-rajongó, de ez az előadás egyszerűen csodálatos volt, még a kilencéves lányomat is teljesen lekötötte.

Amúgy pedig alaposan elfáradtam a végére, mert a gondozottaimat (is) kísértem, és bár az itteni társadalom elképesztően toleránsan bánik a fogyatékosokkal, azért egy szombat esti teltházas operaelőadás nem délutáni matiné, úgyhogy nagyon igyekeztünk láthatatlanoknak, pontosabban, hallhatatlanoknak maradni az előadás alatt. :)

Viszont büszkén-elégedetten állapítottuk meg ismét, hogy a mi gondozottainknak igen jó dolguk van, mert valami elképesztő mennyiségű kulturális programon vesznek részt. Hálistennek ez így is fog maradni, mert éppen a héten járt nálunk három Nagyon Hivatalos Ember, akik gondosan átnyálazták azt a sok kilónyi papírhalmazt, aminek adatokkal való megtöltésével hetek óta stresszeltük magunkat. A szobám még ma is romhalmaz, nem volt még lehetőségem eltakarítani a különféle gondozási tervek, vázlatok, leírások, elemzések mindent elborító kupacait (nameg a rengeteg üres kávésbögrét), de majd sorra kerül ez is hamarosan.

A stresszes túlmunka pedig nagyon megérte, mert megkaptuk megint két évre a felnőttgondozási programunkhoz szükséges maximális anyagi támogatást. Hurrá, hurrá! Igazán mázlistának érzem magam, mert bár kilóg a belem állandóan, viszont van értelme a munkámnak: ennek a néhány tucat embernek, akit gondozunk, igazán tartalmas, szép, emberi élete van... És persze velük együtt nekünk is.