Tegnap este ismét csodálatos eseményben volt részem.
Idén harmincéves a közösség, amelyhez tartozom itt Észak-Írországban, és ebből az alkalomból meghívtuk a környék különféle egyházainak képviselőit egy közös hálaadási ünnepi estre. Izgultunk nagyon, hogy mi lesz ebből, mert bár a fogyatékkal élők, elesettek, rászorulók támogatása minden keresztény egyház alapvető ügye, azért a világról, s benne az ember szerepéről, feladatáról markánsan eltérő elképzeléseink vannak...
Az est mégis csodálatosan sikerült. Le a kalappal a gondozottaim előtt, akik valami elképesztően jó hídépítők - paradox módon, minél kevésbé képes valaki "IQ-szinten" kommunikálni, csűrni-csavarni a szavait, annál hitelesebben képviseli és közvetíti az igazán lényegest... - és hát a résztvevő vezetők is mind a legjobbat adták magukból, a közös cél érdekében...
Szóval csodás estét töltöttünk együtt. Benne leszünk az újságokban is, de igazából nem ez a lényeg. Hanem az, hogy - bár kicsiben, és persze nem zökkenőmentesen -, de igenis működik a közösségépítésnek ez a módja itt ebben a véres közelmúltú országban... Én pedig hálás vagyok, hogy a folyamat részese lehetek.
2014. október 18., szombat
2014. október 15., szerda
Három az egyben
A mai napom fénypontja a vaníliás joghurt volt, amit a fotelba telepedve jóízűen bekanalaztam.
Csak akkor jöttem kicsit zavarba, amikor megláttam a kiürült pohár oldalán a feliratot, miszerint ezt a mennyiséget háromszori étkezésre ajánlják elfogyasztani.
Ööööö.
Csak akkor jöttem kicsit zavarba, amikor megláttam a kiürült pohár oldalán a feliratot, miszerint ezt a mennyiséget háromszori étkezésre ajánlják elfogyasztani.
Ööööö.
2014. október 10., péntek
Hét év
Azt mondják, hét év alatt az emberi szervezet összes sejtje kicserélődik. Ha ez így van, akkor az én jelenlegi szervezetem összes sejtje Észak-Írországra lett már "szocializálódva". Talán emiatt lehet, hogy az utóbbi időben billent bennem a mérleg nyelve az otthon és itthon fogalmát illetően. Vagyis hogy egyre inkább itt leszünk otthon...
Amíg a szüleim élnek, nyilván haza fogunk járni, hiszen hozzájuk megyünk... De ha már nem lesznek ott, akkor lesz-e még miért menni?
Az utcákat, tereket átnevezték már*. Még a repülőtér is, ahová érkezünk, más névre hallgat már. Más az élet, még a közlekedés is más. Legutóbb, amikor szülővárosomban jártam, megkérdeztem a buszsofőrt, megáll-e annál az utcánál, ahol én azelőtt leszállni szoktam. - Hát döntse már el asszonyom, hová akar menni?! - dörrent vissza rám. Én pedig nem szóltam, mert nyilván magamtól is belátom, hogy az agyonterhelt, alulfizetett munkavállalók (bármely területen is dolgoznak) nem tudnak olyan udvariasak és segítőkészek lenni, mint ahogy én azt a brit világban már megszoktam. Pedig válaszoltam volna szívesen, hogy én pontosan tudom, hogy hová megyek, az érdekelt volna, Ön is arra tart-e... Mert úgy tűnik, hogy nem...
A napokban volt itt nálunk a frissen középiskolássá lett gyerekem szülői tájékoztató estje. Ismét csak ámultam, hogy micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen színvonalas iskolák vannak a közelünkben... Az általános iskola is nagyon jó volt, de a középiskola teljesen elképesztő: minden elképzelhető földi jóval felszerelt, világos, gyönyörű intézmény, inspirált, felkészült, motivált, a lehető legmagasabb színvonalon dolgozó tanári karral... mindezt állami pénzből, kvázi nekünk "ingyen".
Eközben hallom otthonról az elkeserítő híreket. Egyik - vidéken gyógypedagógus - barátnőm sírva-nevetve mesélte, hogy az igazgatójuk felment Pestre a fenntartó intézménybe, és keservében megkérdezte, ugyan mondják már meg, mit mondjon otthon azoknak a tanároknak, akiknek a munkájához a legalapvetőbb feltételeket sem biztosítják, nem utalják át az őket megillető juttatásokat sem... - Mondja meg nekik, hogy dolgozzanak hazaszeretetből! - jött a cinikus válasz.
Csakhogy a hazaszeretet nekünk már mást jelent. Hazaszeretet ott alakul ki, ahol azt érezhetem, hogy tartozom valahová, ahol a közösség, a társadalom hasznos és megbecsült tagja lehetek. Ahol hasonló értékrendek szerint élünk, én meg a körülöttem élők. Ahol biztonságban vagyok, fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt. Vagyis ahol élhetek.
Hálás vagyok a sorsomnak, hogy volt erőm, bátorságom annak idején hátamra venni a zsákomat és nekiindulni a világnak, hogy megtaláljam azt a helyet benne, ami számomra élhető. Pedig akkor amikor én először indultam, nem voltunk még az EU-ban, vízum kellett a magyaroknak. De akkor is mentem, mert tudtam, hogy én csak olyan helyen tudok élni, ahol kibontakoztathatom a képességeimet, ahol nem köt gúzsba az anyagiak hiánya, vagy más...
A gyerekeimnek is ezt kívánom, a jelenükben és jövőjükben egyaránt.
*Nyilván nem mindet, de ahhoz eleget, hogy az "üzenet" átjöjjön.
Amíg a szüleim élnek, nyilván haza fogunk járni, hiszen hozzájuk megyünk... De ha már nem lesznek ott, akkor lesz-e még miért menni?
Az utcákat, tereket átnevezték már*. Még a repülőtér is, ahová érkezünk, más névre hallgat már. Más az élet, még a közlekedés is más. Legutóbb, amikor szülővárosomban jártam, megkérdeztem a buszsofőrt, megáll-e annál az utcánál, ahol én azelőtt leszállni szoktam. - Hát döntse már el asszonyom, hová akar menni?! - dörrent vissza rám. Én pedig nem szóltam, mert nyilván magamtól is belátom, hogy az agyonterhelt, alulfizetett munkavállalók (bármely területen is dolgoznak) nem tudnak olyan udvariasak és segítőkészek lenni, mint ahogy én azt a brit világban már megszoktam. Pedig válaszoltam volna szívesen, hogy én pontosan tudom, hogy hová megyek, az érdekelt volna, Ön is arra tart-e... Mert úgy tűnik, hogy nem...
A napokban volt itt nálunk a frissen középiskolássá lett gyerekem szülői tájékoztató estje. Ismét csak ámultam, hogy micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen színvonalas iskolák vannak a közelünkben... Az általános iskola is nagyon jó volt, de a középiskola teljesen elképesztő: minden elképzelhető földi jóval felszerelt, világos, gyönyörű intézmény, inspirált, felkészült, motivált, a lehető legmagasabb színvonalon dolgozó tanári karral... mindezt állami pénzből, kvázi nekünk "ingyen".
Eközben hallom otthonról az elkeserítő híreket. Egyik - vidéken gyógypedagógus - barátnőm sírva-nevetve mesélte, hogy az igazgatójuk felment Pestre a fenntartó intézménybe, és keservében megkérdezte, ugyan mondják már meg, mit mondjon otthon azoknak a tanároknak, akiknek a munkájához a legalapvetőbb feltételeket sem biztosítják, nem utalják át az őket megillető juttatásokat sem... - Mondja meg nekik, hogy dolgozzanak hazaszeretetből! - jött a cinikus válasz.
Csakhogy a hazaszeretet nekünk már mást jelent. Hazaszeretet ott alakul ki, ahol azt érezhetem, hogy tartozom valahová, ahol a közösség, a társadalom hasznos és megbecsült tagja lehetek. Ahol hasonló értékrendek szerint élünk, én meg a körülöttem élők. Ahol biztonságban vagyok, fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt. Vagyis ahol élhetek.
Hálás vagyok a sorsomnak, hogy volt erőm, bátorságom annak idején hátamra venni a zsákomat és nekiindulni a világnak, hogy megtaláljam azt a helyet benne, ami számomra élhető. Pedig akkor amikor én először indultam, nem voltunk még az EU-ban, vízum kellett a magyaroknak. De akkor is mentem, mert tudtam, hogy én csak olyan helyen tudok élni, ahol kibontakoztathatom a képességeimet, ahol nem köt gúzsba az anyagiak hiánya, vagy más...
A gyerekeimnek is ezt kívánom, a jelenükben és jövőjükben egyaránt.
*Nyilván nem mindet, de ahhoz eleget, hogy az "üzenet" átjöjjön.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)